A bognárság hagyománya – túl a középkoron

Folytatjuk a SZALAKÓTA program kézművességi cikksorozatához tartozó ismertetőnket az itthoni kerékjártó, szekércsináló mesterek történeti működéséről.

kocsi szó, elterjedése óta, olyan tág értelmet is felvett, amely szerint a szénásszekeret is mondhatjuk kocsinak, sőt, sínen gördülő tehervagonokat is nevezhetünk „vasúti kocsiknak”, beszélhetünk „tehergépkocsikról” is, de még  akár egy talicska tégla is „bekocsizható” az udvarra. Kötött értelemben viszont a kocsi elsődlegesen személyszállító jármű, amely – különösen eredeti, vontatásos formájában, akár kisebb bőrözött bricskaként, csézaként, akár hintóként, batárként – lehet kétkerekű is meg négykerekű is, míg a szekér, amelynek funkciói közt sosem szorult hátra a termény-, élőállat- és eszközszállítás, mindig négykerekű.  „Homokfutónak” nevezett légiesebb kocsiszerkezet három kerékkel is készülhetett.  „Ökröskocsit” a források nem emlegetnek, „ökrösszekeret” annál inkább, merthogy a szekereket valóban többnyire ökrök húzták, bár a nagyobb nehéz társzekereket leszámítva a szekér lóvontatása nálunk sokkalta gyakoribb volt már az újkor hajnalán is, mint Európa más részein. Idehaza inkább szerettek vontatásra alkalmas lovakat válogatni, keríteni, tenyészteni, ugyanakkor a szekerek szerkezetét a lovakhoz könnyíteni, gyorsítani, továbbá a fogatolást, a hámrendszert „okosítani”, mint másutt.  A kocsi- és hintókészítők műhelymunkája –  amelynek során újabb meg újabb kocsifazonokat, támlaformákat, díszeket terveztek meg papiroson –, az újkorban mindinkább (de nem kizárólagosan) a városokba tevődött át, míg a falusi bognárság elsődlegesen a szekérgyártás bázisát jelentette.  A bognárok és a kovácsok, közös, átfedésbe kerülő tevékenységük okán idővel (a „fakó”, vasalatlan szekerek visszaszorulásával) céhes szempontból is összerendelődtek.  A bőrösök, szatlerek (szíjasok) szerepe nem lett ennyire feltétlen, az ernyős járművek sem csak bőrfedővel készülhettek: az ekhós szekereket gyékényponyva rácsra feszítése magasította.

A jobbágysági intézmény és a céhek 19. századi eltörlésekor Pesten és Vácott már működött egy-egy kocsigyár; úgy a kétlovas fiáker, mint az egyfogatú konflis már jellegzetesen a kövezett városi utcák kocsija volt.  Mégis, a 19. század második felében a vidéki bognárság új aranykora jött el, még ha a bognárok egy része béresnek szegődve dolgozott is. A kibontakozni kezdő tanyás gazdálkodás körülményei közt az önállósuló, mégoly keservesen küszködő kisgazdák mint vigaszhoz is ragaszkodtak a régiós jellegzetességeket viselő saját szekérhez. Nagy társzekereket nem vehettek. A szétszedhető-összerakható könnyű magyar parasztszekér, a szekérderékban vesszőfonatú béllettel (cserénykas), a gazdák országszerte legfontosabb gazdasági eszközévé emelkedett, nélkülözhetetlennek számított a szántókhoz történő eszközkihordáshoz, a betakarításhoz, a vásári fuvarokhoz. Egyben mindenes jármű volt, rendszeresen használták családi-rokonsági utazásoknál, valamint ünnepségi megjelenésekhez, vonulásokhoz, például a lakodalmi esetekben, amikor a szekerek az illő reprezentáció jelentőségével sorakoztak fel. Számított az a tudat is, hogy a számos elemből folklorikus okossággal összeálló szekérstruktúra egyes vonásai saját táji lelemények, amelyek ugyanakkor bárki számára felfogható, univerzális érvénnyel funkcionálnak. Az egyes jól megismert, bejáratott szekérpéldányok birtoklása büszkeséget, a kevéssé módos gazdáknak is biztosabb tartást adó, ápolandó értéket jelentett. Legközelebbi írásunkban az ilyen szekerek készítésének részletei felé fordulunk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A bognárság hagyománya – az újkor előtti régmúlt

A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában ezúttal – két, egymást követő írásunkban – a bognárok (kerekesek, szekeresek) tevékenységének itthoni történeti otthonosságát mutatjuk be.

kerekes jármű őskori találmány, lehetőséget adott nagyobb termény-mennyiségek szállítására, segítette a törzsközi cserekereskedelem kialakulását, a törzsek viszonyának relatív humanizálódását, aminek ára a törzseken belüli egyenlőtlenségi rétegződés megindulása volt. Az ősi szállítóeszközök még nem szekerek voltak, hanem amolyan emberhúzta-embertolta négykerekes tutajfélék, valamint kétkerekű kordék, „talyigák”, amelyek kora-ókori összekapcsolásával született meg a kezdetleges szekérforma. A patás állatokkal összefogatolható kordék gazdasági hasznosítása lassan vált elsődlegessé: főként kultikus illetve harci funkciókat töltöttek be, mely szerepeik –  már mellérendelten –  az ókor folyamán is megmaradtak, sőt, utóbbi szerepük a középkorban sem tűnt le – lásd: „szekérváras harcmodor”. (A „harci szekér” elnevezés ugyan ókori vonatkozásban kissé félrevezető lehet, mert katonai kialakítású kordékról van szó többnyire, bár előfordultak hosszabb, négykerekű harci járművek is, csak ezeknek nem szekér-elvű volt a meghosszítása.) Természetesnek tekinthetjük, hogy a magyar honfoglaláskor a keletről beköltöző néprészekben a kézműves mesterségekhez értők közt szekeresek is akadtak.

kerekes foglalkozásnév, mint családnév, csak az 1300-as években jelent meg Magyarországon; azért épp akkor, mert azidőtájt a kerékkészítés bizonyos (a küllők számát növelő) reformja kiemelte ennek a szekér-résznek a respektusát. Az előző században terjedni kezdő könnyű gyorsszekerek így még könnyebbek-gyorsabbak lehettek. A „kerekesek” azonban, csakúgy mint az 1400-as évek kerékjártói,  valójában nem szűken kerékkészítők, hanem szekércsinálók voltak, nem volt kevesebb közük a fürgettyűhöz, vagyis a szekér fordulókészséget biztosító alkatrészhez, mint a kerékhez. Szakmájukat ekkoriban erős német –  főleg bajor –   hatások is érték, így terjedt el nálunk a „kerékjártó”-val azonos jelentésben a „wagner” szó felől magyarosuló „bugner”, majd bognár elnevezés.

Ugyancsak a 15. század folyamán a kocsi szó is megjelent Magyarországon (a szó külföldi elterjedése, illetve a magyar Kocsis családnév gyakorivá válása már a 16. században kezdődött – a „kocsis” egyébként „kocsihajtó”, „fuvaros” jelentésű szó, régen sem a kocsikészítésre vonatkozott).  Kocs község Buda és Bécs közt, a dunamenti Komáromtól kissé délkeletre fekszik. Hunyadi Mátyás uralkodása idején ennek a falunak, egyben postaúti állomásnak a kerékjártói, a kocz-i bognárok fejlesztették ki, németes szerszámkészletükkel, a gyorsjárású magyar teherszekerek egy továbbfinomított változatát, „koczy szekér” néven; ebből a kifejezésből maradt el később a „szekér”. A „koczy”-típusú, idővel más helységekben is gyártott, majd mintaként külországokba elkerült könnyű járművek főként a személyszállításnak jelentették azt a hungáriai reformját, amely kontinens-szerte kihatott. A hatás csak felerészt volt köszönhető a kocz-i leleményeknek (lőcsös teherelosztás nyújtotta karcsúsítási lehetőségek, ívelt járműoldalak stb.). Nagy szerepe lett annak is, hogy a helység összehangolódó műhelyei –  a bognárság történetében először – képesek voltak sztenderdet produkálni: élenjáróan korszerű járművek sorát kibocsátani, rendre ugyanazon alakzatban és biztonsággal ismételt minőségben.

Számos fejszeváltozat – köztük a topor, a faragóbárd –, és számos különböző fúró, véső,  fűrész, gyalu, fakalapács tartozott a bognár eszköztárába már akkor. A küllőkhöz vonószéket használtak, a fatengelyekhez korai esztergát, és a teknőben leforrázott, kemencében hevített keréktalp-fát vagy „kerékfalat” kihajtó-padban alakították ívvé.

Maradjanak velünk és folytassuk együtt a bognárság mesterségének megismerését!

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Alföldi pásztorkalapok nemezelése és kiformálása

A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában legutóbb a háziiparos kalapkészítés előmunkálatait vázoltuk. Most a további munkafázisok rendjével foglalkozunk.

A nemezelés legfőbb eszköze a „pecka”, egy szögletes kis begyújtott kemenceféle, a tetején odaerősített fémlemezzel. A fémplatnit is meg kell vízzel locsolni, és a filcet rejtő zsákot is, amely ráterül. Igyekezni kell az anyagot a nagy gőzben minél inkább lelapítani. A nagyobb fakok össze-nemezelődnek a kisebbekkel és sokkalta erősebbek lesznek, ellentállva a szakítás kísérletének.  A nemezlapok kicsomagolás után még vissza fognak kerülni a forróvizes platnira, de előtte széleik ferde egymásba-takarásával lapos, fektetett kúpok formázódnak belőlük .  A mester fel is emeli  a kúpokat, és ahol jobban átszűrődik rajtuk a fény, oda tesz egy kis rátét-filcet. A kúpok „feje” (hegye) betűrve, belsejükben védőpapír („alslisz”) a tovább-nemezelődés ellen, így lesznek ismét bekendőzve és bezsákolva, meglocsolva, forró gőzben nyomogatva. A zsákból másodjára kitakargatott – most már kúpalakba rögzült – nemezlapok átigazgatása következik: kerüljenek máshová a lelapításkori hosszanti széleik, mint előbb voltak. És megint: kendőkkel elválasztva be a zsákba, majd meglocsolva rá a forró platnira.

Most már az a jó, ha kissé megnyúlnak a nemezkúpok-beli gyapjúszálak, ezért a kúpok avagy „tompok” pácolólavórba merülnek. Ezután viszont palacsintaformán lesznek bezsákolva. A begöngyölt anyag gyúrása az eddigieknél jelentősen mértéktartóbb locsolgatással történjék, hogy végbemenjen bizonyos fokú biztos zsugorodás, mielőtt egyszerűen vízbe lennének mártva a tompok. Többször ki kell göngyölni, nézegetni őket, mennyivel mentek összébb, majd újragyúrni mindet.  Egyaraszosnak plusz négy ujjnyinak kell lenniük. Ha ez megvan, vízbe mártható a tomp és megkaphatja az utolsó gyúrást.

A szűk értelemben vett formázáshoz kész tompok kellenek. A tomp szájszélét többhelyt megragadva a mester félig-meddig kifordítja a munkadarabot, egy sávot felhajt karimának, erre rálapogat, meghúzza, a középkiállást pedig behorpasztja, vizet önt oda és ököllel lenyomja a horpadást. Csak ezután húzza rá a tompot egy fém fejformára; a tomp teteje félgömbszerűen kifeszül. A karima megint felhajtatik, a középkiállásra pántlika feszül rá, azt le kell nyomni egész a karima tövéig. A levett és felül újra behorpasztott homokszín kalpagoknak festés előtt ki kell száradniuk a napon: egy alacsony fészer cseréptetejére kerülnek. 40-50 liter víz forr az üstben, amelybe savas gyapjúfesték ömlik. A kalapoknak másfél órán át kell ott ázniuk (míg a víz ki nem fehéredik, a festék lekötődését jelezve), majd még egy dézsa savas vízben is időzniük. A mester az innen is kivett, már fekete kalapokat másnap egy lábasnyi keményítős vízbe mártott kefével is kezelgeti, utána meggőzöli őket úgy, hogy egy fazék forró vízre farácsot tesz. A kalapok újfent rákerülnek a kifeszítő fémformára, megint le-, majd felhajtatik a karimájuk és pántlika nyomódik a középrészük aljáig (a belkarimáig vagy „band”-ig).  Ott, a fémformán száradnak meg.

külső karima körbevasalása többféleképp történhet, és a választás fazonalakító értékű, amint a karima élének nyesővasas megvágása is meghatározott fazonminta szerint történik; tulajdonképpen ebben a fázisban rögzül a kalap típusa és az azon belüli stílváltozat. Ezt követőleg is bőven van még mit tenni: „glancolás” (a filcszálak egyirányba kefélése, esetleg fényes szálak hozzáadása), körbeszegés, bélésvarrás, bélés-pecsételés, szalagolás, állszíj-applikáció.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Alföldi pásztorkalapok megformázásának előkészítése

Hagyományos mesterségekkel foglalkozó cikksorozatunkat a SZALAKÓTA program jegyében egy olyan iparosság ismertetésével folytatjuk, amely itthon népművészeti jelentőséggel is művelhető: a nemezelő kalaposmunkáéval.

Aki tud elsőrangú hortobágyi pásztorkalapot készíteni – csikós-, gulyás-, juhász-, kondás-változatban, és segédpásztori, vagyis bojtár-megfelelővel – az már bármiféle nemezkalapot produkálni képes, némi eszközbővítés árán akár cilindert vagy angol „derbyt” is, illetve Zorro-fazonú fekete vagy Boston típusú barna fejrevalót, mely utóbbi a 20. századközép divatja szerint modern öltönyökhöz társult. Itthon azonban a pásztorkalap házi mesterei – kínálatuk szélesítéseképpen –akkoriban is több kupeckalapot, zsiványkalapot, kunsági és nyírségi mulatsági kiskalapot, gyimesit, debreceni cíviskalapot stb. formáztak meg, mint világvárosi fejrevalót, bár szakmai ambícióval ilyen mintadarabokat is előállítottak. A Hortobágy és a Hajdúság határán, Balmazújvárosban, egy mai műhelyben – amelynek felvidéki jogelődje már a 19. század első felében is működött, és azóta is családi öröklődés tartja fenn képességét –  , a pásztorkalap-készítés eljárása muzeális vonásokat mutat, máig nem  sokat változván az idők folyamán. A következőkben ezt a módozatot fogjuk felvázolni.

A mester merinói juhok gyapjával dolgozik, mégpedig fiatal juhokéval, bárányok finom, 3-4 centis gyapjával, különben zűrösebb lenne a munkafolyamat és sprődebb tapintású az eredmény. Birkanyírás után ki kell válogatni a hát- és oldalbunda javát: a hasról és combról nyírt gyapjú a bárányoktól sem elég alkalmas. Hajdan a Tiszánál faüst és vas-üst alkalmazásával, szódás pácolással és a folyóban ringatással oldották ki a gyapjúból a faggyat. Ma ez gyorsabb vegyszeres áztatással-mosással történik, amelynek végére a gyapjú térfogata a felére esik össze. Ha fésűs-tüskés kártológéppel is kezelik, a gyapjú olyan állapotba kerül, hogy hamar posztósítható is, nem csak nemezesíthető. A tiszta gyapjút a mester vasból való lat-súlyokkal, tányéros mérlegen méri ki. Egy hortobágyi gulyáskalap körülbelül 24-28 latnyi tiszta gyapjút igényel; általában 40 dekányi ez, mert  egy lat 1, 49 dekának felel meg. Mivel a kalapokat nem egyenkint érdemes nemezelni, hanem hármasával, így hetvenegynéhány  lat gyapjú kerül kimérésre.  Ezt meg kell tépkedni, „farkasolni”.

Most bizonyos egészen speciális, ódon szerszám vonatik elő, a fakpóna. Hosszú, kilenc juhbélből sodort húrnak kell feszesen állnia a fa-tartóban, az eszközt a terjedelmes fa munkalapra halmozott gyapjú fölé kell vinni, és a húrt ütőfával rezgetve-pengetve szétverni vele szálaira az anyagot – ez a „lajterozás”, melynek eredményeként a gyapjú filcpelyhek dombjává változik. A halmot meg kell tömöríteni: előbb „síbert”  (félhenger-alakot mutató vesszőfonatú rácsot) nyomogatni rá, majd nagy kerek  fak-szitával leszorítva, tapasztó állású kézzel is ránehézkedni az anyagra, amely most már lepényszerű alakot ölt.  Ebből a széles lepényből kell vigyázattal „lefakolni” kisebbeket: mindegyik kalaphoz 2-2 nagyobb „szín-fakot”, és 2-2 kisebb „band-fakot”, míg végül összesen hat nagyobb és hat kisebb félbehajtott gyapjúadag lesz a munkalap szélére pakolva.

széttagolt filcet is tömörítgetni ajánlatos. Egy, a munkalapra kiterített nagy daróc-zsákra rá kell rakodni a „fakokat” úgy, hogy négyenként (kalaponként) sorban filc-kendők is kerüljenek közéjük, és erre a rakásra szorítani rá megint az aztán megnyomkodható, nagy kerek szitát. Az anyag ekkor még rugalmas. A mester bebugyolálja a zsákkal, aminek összeérő széleit nemezelés előtt néhány öltéssel össze is varrja. Kezdődik a nemezelés. Legközelebbi írásunkban innen folytatjuk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU